Ma én is rajzolok. Háborút, amiben én vagyok az ellenség. Akartam, hogy önző legyél, akkor és ott. De te csak kimondtad, hogy ennyi, aztán itt aludtál. És én már nem is emlékszem, hogyan lett reggel. De ma én is rajzolok. Fújt a szél, mikor odaértem, és annyira el voltam foglalva ezzel, hogy észre se vettem: a sarkon cigizel. Ma én is rajzolok. Lerajzolom, hogy odajössz, mikroporttal az arcodon puszit adsz, kezedben kávé és cigi. Nagyon te. Ez az én háborúm, és ott állok a szélben, mint ellenség. Rajzolok. És nincs papír, se ceruza, már lassan az ujjam is elkopott, de még mindig próbálom megmutatni, milyen, ha otthagynak. Rajzolok. Háborút. Közben arra gondolok, hogy is volt az a süni? És a nálam maradt pulóver? Rajzolok, miközben te a színpadon állsz és beleordítod a sötétbe, hogy "Fogd már fel végre, hogy nem érdekled az apádat!". És én nem ordíthatom vissza, hogy "Meg téged se már!", hiszen ülnek mellettem. Te pedig nem te vagy. Én pedig nem tudom ki vagyok, de már nem egy a kettőből. Már nincs a lábam ott, ahonnan mindig is hiányzott, és már nem is hiányzik onnan. És ha őszinte akarok lenni, nevetséges, hogy még mindig rajzolok.