Egy zsúfolt kávéházban odaképzellek az asztalhoz. Te is ott ülsz a csapatban, ahová lassan-lassan tartozni kezdek, és érzem, ahogy rámpillantasz poharad mögül. Lecsukódik szemem, és egyre nehezebb újból pislogva visszatértni. Megrendít az élet, a félelem, hogy elveszthetem holnap. Felnőttem. Érzem a súlyát a következő napnak. Elképzellek, ahogy mellém ülsz le, és nem csak valami random üres székhez a körben, hogy jó távol legyünk egymástól, de véletlenül se szembe, mert akkor a szemembe kellene nézned, arra meg már vagy november óta nem vagy képes, se hajlandó. Téged képzellek, hogy egyfelé megyünk haza, hozzám. Vagy hozzánk. Vagy hozzád. De nem szét. Hogy neked mondhatom az esti teám mellett, hogy igen, rohadtul félek a holnaptól. Hogy te takarsz be éjszaka, ha már nem bírom tovább az iramot, és majd mellém bújsz, ha befejezted a cikkedet. Hogy nincs az a nap, amit eltöltenél nélkülem. Hogy létezel. Hogy nem üres a széked a megbeszélésen, hogy nem a fura srác beszél helyetted az aktuális ügyekről, hogy nem a közös barátaink mondják ki a nevedet, hanem én. Hogy nem remegek meg, mikor véletlenül bejössz egy szombaton a terembe, ahol számítottam rád, de nem így. Te meg nem is számítottál rám. Csak meglepődtél, kihátráltál és vissza se jöttél aznap már többet. Elképzelem, hogy nem csak a fejemben létezel. Hogy jobb vagy, mint amilyennek mutatod magad. Hogy én ezt láttam. És kell.