^{Háromszor sírtam ebben a tanévben, de csak ma éreztem rá igazán okot. Egész addig kibírtam könnyek nélkül, míg véget nem ért a film...aztán felállt előttem a székről, és a mindig mosolygós arcán életemben először láttam bánatot. Szemei csillogtak az elfolytott sírástól, és hangja elcsuklott mikor megszólalt. Azt mondta, mindig barátok leszünk. És hogy látjuk még egymást. aztán ígéretek ezreit tette, h válaszol majd a mélekre, hogy eljön majd ballagásra, h kíváncsi ránk. utána pedig mosolyogva bár, de utoljára kisétált a terem ajtaján. És nekem csak akkor jutott el a tudatomig, hogy talán soha többet nem látom...}

Egy óriási szakadék szélén állok...szemben velem, a szakadák másik felén ő áll. Egy nagyon gyerekesnek tűnő játékot játszik velem, és én, mint egy hülye állandóan bedőlök neki. Talán nem is az a célja, h beleessek a szakadékba, de tudatlanul ezt fogja elérni. És én most egy picivel közelebb léptem hozzá, hátha én előbb tudom belelökni. És bár tudom, h ő jobb játékos, mert simán átgyalogol az embereken, én pedig szenvedek, még akkor is, mikor olyannak próbálok ártani, aki velem már kicseszett. én viszont jobban ugrok el tőle, és már kissé védve vagyok a trükkjei elől. Tudom, h sansztalan, h beleessen és én föntről nézzem végig, ahogyan kimászik, csak azt tudom remélni, hogy mikor belelök, egy utolsó mozdulttal a bokájánál bár, de magammal tudom rántani, és talán miközben kikászálódunk a szakadék aljáról, átgondolja, hogy mit csinál velünk...velünk, akik olyan hülyék, h szeretik...

péntek este, óriási színházterem, kb 15 fős színésztársulat...köztük 8an egy óriási, eredetileg ejtőernyőnek készült , több 10 négyzetméteres világos anyag alatt, embriópózban, mosolyogva fekszik, tündérországi tavat illusztrálva és hallgatja, ahogy nagyrabecsült színésztársai éppen énekelnek egy dalt, s a zongora fájdalmas hangjait követve átérzik főhősünk fájdalmát...majd a tólakók is lassan táncolni kezdenek a hatalmas ejtőernyő alatt, ezzel is hullámoztatva a gyönyörű hatást keltő anyagot, és egy szomorú dalt kezdenek énekelni...

írtózatosan jó volt... már maga a hangulat is, nem csak az, h ott vagy, és dolgozol, és hallgatod a zenét...és minden jó, legalábbis ezt érzed, hogy mint lassított felvétel, hullámoztatod a tavat, és olyan a kedved, mintha egy másik dimenzióban, egy álomban, egy tündérmesében lennél...

nekem ennyi elég ahhoz, h jó napom legyen...

két fajta érzés kavarok bennem...illetve sok, de kettő a domináns felemben...az egyik, hogy elegem van, hogy kikészültem, hogy nem bírom tovább, kész vége midnennek, és ELÉG!!!:...a másik pedig, hogy milyen jó, mikor tudod, hogy van aki szeret, még ha nem is az szeret, és nem is úgy, akinek szeretetére jobban vágynál, de sokan vannak, akik ezerszer többet érnek nála...mikor csörög a telefonod vizsga után, h hogyan sikerült, és olyan hív, akivel még soha nem telefonáltál...mikor felmész msnre, és 8an írnak rád, h nah? milyen lett a vizsga???....és a legrosszabb, mikor mindenkit el kell keserítened, h rosszul...de már túl vok a felén...és nem érdekel a többi...megteszek mindent, h jó legyen, de nem fogok kikészülni...mert tegnap odajött hozzám egy általam nagyon tisztelt felnőtt...és azt mondta, h aggódik értem, és h a régen midnig mosolygós tücsök eltűnt, és most egy stresszes, tanulós tücsök van...és hogy ne izguljak ennyire, élvezzem az életet, és vigyázzak magamra. és hogy neki igazán hiáynzik a régi önmagam... és ez nagyon meghatott...elgondolkoztatott, hogy vajon megéri minden áron arra az 5ösre hajtani?...mert nekem elég a rosszabb is, csak anyu nem elégszik  meg vele...de most már nem érdekel...mostantól megpróbálok boldogabb lenni, és visszatalálni magamhoz....még túl leszek a vizsgán, és visszatér a régi tücsök, a mindig mosolygós, aranyos, barátságos tücsök...bár remélem, hogy annyira nem változtam meg...

szeretni sok féle képpen lehet: szerethetsz, mint havert, akivel jól elvagy és jókat nevetsz....szerethetsz mint barátot, kinek bármikor elmondhatod mi bánt, a vállán sírhatod bánatod...de létezik szerelem is, mikor bármit megtennél Érte, mikor ő az életed értelme...és persze van ál-szerelem is, hiszen hinni bárkiben lehet...

az egészben csak az a nehéz,

mikor szeretsz, de viszont nem szeretnek,

ha könnyedet, mely érte folyik,

egy másik kéz törli el,

hogyha ő neki mégis más kell.

s az is nehéz, hogy elfogadd,

ki eddig barátod volt, most megtagad...

titkaid, érzéseid őt már nem érdeklik,

őt a pletykák éltetik...

s még te sem veszed észre, mennyire

de mennyire más vagy te is,

s nem csak neki van része

a hibátok közös, de más nem tart titeket össze...

hogy minden csak nézőpont kérdése. És azzal,hogy pesszimista vagy, csak a saját dolgodat nehezíted meg. Most gondolj csak bele! Felkelsz reggel, és mondjuk reggeli közben összetöröd a kedvenc bögrédet. Kinézel az ablakon, minden szürke, esik az eső, és te egyből, reflexszerűen elkönyveled magadban, hogy ma rossz napod lesz.. De én már réjöttem, higy ez csak rajtad múlik. Mert ha felkelsz és reggel azt határozod el, hogy nah ma jó napom lesz, és jó lesz a kedvem, ha eléggé határozott vagy, hiszel abban, amit gondolsz és szeretnél, akkor nem nagyon akad ami elronthatja a napodat. vagyis ez így nem igaz, de ha ügyes vagy, akkor a mindennapi gondokat át tudod fordítani az előnyödre, és tádádádádáááá...kész egy jó nap....csak akarat kell hozzá. persze akadnak az embernek olyan napjai is, amikor arra sincs ereje h kinyissa a szemét, nem hogy még el is határozza, hogy jó napja lesz, és emellett szilárdan kitartson. Ilyenkor szoktuk azt csinálni, hogy minden rossz, ne szólj hozzám, borzalmas napom van, és láss csodád vonzzuk a bajt. legalábbis rém ez igaz. ez volt ma velem, csak úgy jöttek a rossz dolgok, legalábbis azt hitem, aztán rá kellett döbbennem, hogy minden csak rajtam múlik. és ha bár még most is olyan vok, mint egy mosott hulla, azért nincs különösen nagyon rossz kedvem. Csak olyan elhatároós....mert jól esik az embernek, ha valaki kedvesen mosolyográ a sulifolyosón, és integet neki, még ha van is barátnője, és még ha nem is vagy vele olyan jóban...meg mikjor úgy jön be a tanár az órára, hogy azt mondja neked: húzz bele az év végi vizsgán, mert én 5öst AKAROK neked adni...és ha rajtam múlik azt is fogok...:D ezek egészen jó dolgok....emellett viszont nem értem az egészet. mostanában azt vettem észre, higy úgy kelek fel, hogy eldöntöm reggel, hogy milyen kedvem lesz, és ezt nem lehet megváltoztatni, ez kőbe van vésve...ennek nem szabad így lenni. ahoyg annak sem, hogy eddig majdnem mindig arra fogtam a visszahúzódottságomat a srácok előtt,hogy már annyian megbántottak...és tudom, hogy ez nem indok, hiszen akárki is bántott meg, kell bennünk lennie annyi erőnek és annyir szeretetre való vágynak és törekvésnek,hogy legyen merszünk kinyílni a másik előtt, megmutatni neki, hogy kik is vagyunk valójában, hogy mit is gondolunk, mi képpen érzünk, mire vágyunk, mit  utálunk, mitől félünk, mi a bajunk, vagy az örömünk, elmondani valakinek az életünket, saját magunkat. és szánalmas másra fogni a magunk gyávaságát. szóval szánalmas vagyok, és hányszor de hányszor megcsináltam ezt. és tudom, hogy jogtalanul, és tudom, hogy változtatnom kell rajta, de most még őgy érzem, hogy nem kell...csak egy ölelésre lenne szükségem, egy ölelésre valakitől, akiről tudom, hogy megbízhatok benne, hogy ha nem is tudja de sejti legalább, h mit is érezhetek, és ha még csak sejteni sem sejti, legalább mellettem van...mert én soha többé nem akarom azt érezni, amit most érzek, azt, hoyg egyedül vagyok....

...tényleg bocsi, hogy csak így szó nélkül eltűntem.talán a negatív gondolkodásomnak köszönhetően sikerült elrontanom a gépet...persz a laptopot meg kölcsönadtuk, szóval net nélkül maradtam.mondjuk amugy sem nagyon lett volna időm netezni, de az oldalra biztos szakítottam volna pár percet...nah mind1. most már itt a laptop, és én is itt vok. jó sok minden történt velem, a régi versekről inkább nem mesélnék. de végül nem lett igazam, bár gondolom, most fogalmatok sincs, h miről rizsázok...nem is akarnám kifejteni, bőven elég csak annyi, h megint rá kellett döbbennem, h ha az ember elveszít valamit, akkor tudja csak igazán megbecsülni. aztán én voltam oylan szerencsés, h visszakaptam, vagy ha úgy vesszük, nem vesztettem el, és most megpróbálo még jobban szeretni. mert ahogy azt kihámoztátok a verseimből, illetve kihámozhattátok, ez a dolgo az életem. mármint eddig ezt hittem. aztán arra is sikerült rájönnöm, h nem, nem ez az életem, hanem a társaság, és ez kicsit szánalmas. nem szabad kötődnöm a dolgokhoz ennyire. tudom nem ilyen blogot szoktatok meg tőlem, általában filozófikusan ködösítek, csak gondoltam, öntsünk tiszta vizet a pohárba....szánalmas mikor valaki bocsánatot kér a blogjában, mert nem volt itt, de most, h én is ilyen helyzetbe kerültem, kezdem megérteni a többi "szánalmas" embertársamat...:D

ma coopert futottunk tesin...azt hittem majd meghalok...azzal hecceltem magam, h fuss csak úgy is hájas vagy... az utcsó körre már olyan ideges voltam, h mikor szólt a tanár, hogy 5 másodperc van, olyan sprintet lenyomtam, 5 másodperc alatt lefutottam 65 métert:D...végül aztán jól lecsesztek minket, mert mondanom sem kell, az  egész lánycsoport távja nem lett volna egy embernek elegendő a tanánő szeméban...menjen ...haza:D amugy ma egészen jó napom van, avgy nem tudom. szóval kezdek fölengedni, bár nem kéne, mert mingyárt jönnek a vizsgák, és állandón színházban vok, meg hnap is próba lesz, szerdán zongoravizsga, pénteken ECDL vizsga, és egész héten láthatatlanul kérdőjjellel be van írva a színház...szóval eléggé el vok foglalva. bár a bizonyítványom meglehetősen elfogadhatóra alakul, aztért az ember drága édesanyukája soha nincs megelégedve...miért is legyen?:D

de ma nem rontja el semmi a kedvemet...remélem....még a rengeteg házi halom sem, ami itt tornyosul mellettem, és küldi a kis piros felkiáltójeleket a fejembe, hogy tanulnom kéne....elvileg azért is jöttem ide, hogy utánajárjak pár dolognak a spanyol vizsgatételekhez, de aztán persze még el se kezdtem, pedig mingyárt 3/4 6 ...szóval ügyi vok nagyon....

azt hiszem a mai elmélkedés-adagomról le kell, hogy mondjatok....ez van:D ma nincs energiám általam okosnak vélt dolgokat mondani....annyival búcsuznék, hogy a matektanár szerint egy dolog van amit minden embernek tudnia kell:

SÓ+SÓ=SÓ....:D és ő a tanár?....oké...aki nem tudja, az tanulja, aki még tanulni sem tudja, az tanítja...:D

Könnycsepp

Csak egy csepp víz az arcodon,

csak egy pillanat, míg lecsöppen álladon,

csak egy másodpercnyi fájdalom,

csk egy másodpercig láthatom.

Mégis mindenki szégyelli,

ki látja megveti, elítéli,

pedig minden arcon tud létezni,

és senki más nem értheti.

Aztán egy kéz ott terem,

s az a csepp már a puha tenyeren,

egy fehér zsepit nyújt kedvesen,

ott áll szilárdan, de érzelemmentesen.

De te tudod, hogy ő érti,

hogy ő a nevetőket is lenézi,

hogy érte megtennél mindent, ha kéri,

hogy haragyszik arra, ki szívedet sérti.

Pedig ez csak egy csepp víz az arcodon,

ez csak egy pillanat, míg lecsöppen az álladon,

ez csak egy másodpercnyi fájdalom,

s mit kapsz érte, egy életre szóló szánalom...

sziasztok! nagyon nagyon bocsi, h nem jelentkeztem, és csak szó nélkül eltűntem...Spanyolországban voltam, és ígérem kaptok majd egy hosszú beszámolót(vicces lesz:P), de most sietnem kell!

majd jelentkezek!

***

kicsit később:

megmagyarázhatatlan üresség...egy óriási szakadék tátong a szívem helyén...kitépték...próbálom magamat azzal nyugtatni, h nem tehetek róla...hogy ez csak a látszat, és ártatlan vagyok...de egyre jobban ural a pánik: én voltam! és bár tudom, vagyis szeretném tudni, h így majd nekem is jobb lesz, most még csak a fájdalmat érzem...és tovább kínzom magamat, megnézem a fotókat a neten, elolvasom a műsort, folyton folyvást kérdezgetek, infókat gyűjtök róluk...ŐK voltak az életem.az életem, amely most valahol céltalanul bolyong az éterben arra várva, h ténylegesen rájöjjek, mit kellene most tennem...mi az, mi az értelem, mi az, mi az életem...

Teljes melankóliában

újra céltalanul bolyongok,

fázom, pedig meleg van,

körülöttem sok-sok ember

de én egyedül érzem magam.

nem jövök rá, mit rontottam el,

félek, h elveszem,

tudni akarom, mit is dobtam el,

félek, h majd egyszer megértem.

talán ez volt az életem,

talán most már üres, egy senki vagyok,

talán csak eddig éltem,

s már a pokolban lakok...

fel kell kelnem a földről,

felemelni fejem,

leporolni magam,

tovább kell mennem.

nem nézhetek hátra

a fényes jövő a cél,

és bár tudom, fáj majd,

egyszer talán boldog leszek én.

de most csak azt érzem, egyedül vagyok,

fekszem a sötét szobában,

számolatlanul, üresen telnek a napok,

de én csak szótlanul fekszem, teljes melankóliában...

" - Mázli, h felétek fúj a szél! - hangzik egy diáklány szájából, miközben szeretett iskolájának kerítését festi, és örül, h nem ő áll a barátnője helyén, mert különben már nyakig piros lenne a mellesleg nem lemosható piros festéktől.

- Köszi! :) a szünet után helyetcserélünk!

- Felőlem....bár már úgyis mindegy nekem!... vagy mégsem? - és lenéz makulátlan cipőjére....

*szünet után fordítva állnak, a büszke barátnő felnevet*

- hahaha....piros a hajad....:P - és már a földön fetreng a nevetéstől.

 - NA NEEEEE!...ACETONT ACETONT AKAROK!

*ekkor jelenik meg az igazgató úr...kezében egy meglehetősen irónikusan kinéző talicskával....s a másik lány is már a földön van*

- Te de gyogyós vagy...várj, mindjárt szerzek neked acetont, csak maradj nyugodtan....

- nah nem....nem hagyhatsz itt vörös hajjal a suli udvarának közepén!

- Már bocsi de ez még nagy jóidulattal sem nevezhető vörösnek...de majd lekopik!

- jah....vagy nem....* és ezzel a mozdulattal belekeni piros festékben tocsogó ecsetét a barátnője hajába....*

-nah szépen vagyunk....

és abba se hagyják a nevetést délelőtt....

a helyzet akkor fordul a lehető legnevetségesebbé, mikor a két, mostmár konkrétan teljesen piros lány felszáll a buszra...és a buszsofőr konkrétan a szemükbe röhög...

- király...már a mindig morgós bkv-s faszit is felvidítottuk...:P

- lehet tényleg jó 5let volt nem bemenni a mosdóba a tökrökhöz:D"