"...ismerem a szavaidat. A szavaidat, amelyek r�lad sz�lnak, belecsomagolva a sajn�lat m�anyagf�li�j�ba. A "sajn�lom", a "sz�p napot", a "nem tudom" - mind-mind egy hatalmas hullazs�kba szeretn�m dob�lni, azt�n le�sni m�lyre, a legm�lyebbre a tudatalattimba. Nem merem. F�lek, hogy m�r nem f�r, hogy kirobban, hogy mindenemb�l �mleni fog a f�jdalom, a gy�l�let, az aggodalom, a rem�ny - mind-mind, amit magamban felhalmoztam. A bizonytalans�g, a m�r-nem-b�zom-benned k�d�s �rz�se m�r most ki-kicsordul a p�rusaimon kereszt�l. Messze vagy. Nem l�tod. F�lek, hogy nek�nk m�r nem maradt boldogs�g. Nem �rdekel, veled lenni boldogtalanul is jobb, mint itt lenni, egyed�l, k�rd�jeleket v�gva hozz�d, amelyek minduntalan lepattannak r�lad. Felki�lt�jeleket, remeg�, sz�rk�re festett pontokat, amelynek fest�se al�l el�pattogzik a v�rv�r�s f�jdalom, mindent k�t marokkal sz�rn�k r�d. De t�ged nem �rdekel. Engem pedig nem tudsz nem �rdekelni...Minden �jjel azzal fekszem le, hogy holnap reggel m�g �resebben, a hi�nyod hi�nya n�lk�l fogok �bredni. Most pedig rettent�en f�lek, rettent�en f�ltelek. Mi lesz vel�nk?"